2008. május 3.-a számomra az első magyarországi Sensation White party miatt lesz emlékezetes, no meg amiatt, hogy végre élőben láthattam/hallhattam a számomra etalont jelentő, világhírű Paul Oakenfoldot.

Abban a pillantban, amikor megtudtam, hogy Oakie is a fellépők között lesz,  egyértelművé vált számomra, hogy nem hagyhatom ki ezt a bulit, ezért már február közepén megvásároltam a kincset érő (60 eurós=15000Ft-os) belépőmet. A fellépők névsorát elnézve (Hamvai P.G. vs Bárány, Sebastian Ingrosso, Fedde le Grand, Paul Oakenfold, Sander Kleinenberg és Mauro Picotto) nagyrészt egy erős house irányvonalat képviselő bulira lehetett számítani,  a nemzetközi trendeknek megfelelően.  Sajnos már a Sensation sem a trance-ről, hanem sokkal inkább a house-ról szól, ezt be kell látni. Mindezek mellett nagy-nagy várakozással tekintettem az első hazai Sensation White felé.

Röviden összefoglalva: azt kaptam, amire számítottam. Zeneileg nem igazán a hozzám legközelebb álló stílusról van szó (persze Oakenfoldot leszámítva), ezért Ingrosso és Fedde le Grand szettje nem varázsolt el, bár kétségkívül hatalmasat lehetett bulizni a zenéjükre, és a saját műfajukban méltán elismertek. Ezzel szemben nem értem, hogy mit keresett egy ilyen szintű rendezvényen egy Hamvai és egy Bárány. Illetve tudom is a választ: napjainkban Magyarországon ők a legismertebbek/legkeresettebbek, és a szervezőknek ez éppen elég volt ahhoz, hogy őket válasszák ki, mint magyar előadókat a party bemelegítéséhez. Minden esetre  a nyitó szett az övék volt, és a kereken egy órás felvezető szettjüket követően elkezdődhetett az IGAZI party.

A hagyományos, fél órás Megamix szerintem eléggé jól sikerült, nem is beszélve a látványos show-elemekről, amit kifejezetten a party ezen részére terveztek. Egyetlen hátránya az volt, hogy rövid volt, bár a Megamixek már csak ilyenek...

És az éjszaka csúcspontja a számomra: Oakenfold. Nagy rajongója vagyok az angol lemezlovasnak, ezért különösen nagy öröm a számomra, hogy a fellépése előtt sikerült megszereznem az autogrammját, és egyáltalán, hogy testközelből is láthattam a mestert. Oakey szakított az előtte fellépők képviselte house vonallal, és a tőle megszokott trance stílus jellemezte a szettjét, nem kis örömömre. Ugyanakkor csupa slágert nyomatott végig (King of My Castle, The World is Mine, Seven Cities, Southern Sun, Greece 2000, Beautiful day), amikkel nincs is semmi gond (sőt!),  de azért jó lett volna hallani tőle pár kevésbé "klasszikus" számot is.

A Sensation legmeghatározóbb élménye számomra az a rész volt, amikor Oakenfold Solar Stone-tól a Seven Cities című számot játszotta, és eközben a kivetítőkön megjelent a magyar trikolór és a díszlet is a nemzeti színekbe öltözött. Fantasztikus, és egyben nagyon megható is volt. Találtam is erről egy kis videót, de aki ott volt a helyszínen, csak az tudhatja igazán, hogy milyen is volt...

 Az éjszaka csúcspontja számomra mindenképpen Oakey volt, ezt már semmi sem tudta volna fokozni, és őszintén szólva eléggé el is fáradtam, ezért fél ötkor úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Így lemaradtam Kleinenbergről és Picottóról, de saját ízlésemet ismerve ez talán nem is akkora veszteség.

És ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: a vizualitás. Ilyen látványos rendezvényt Magyarországon ritkán látni. A lézerfények, a táncosok, a díszlet, és a Megamix show-elemei fantasztikus hangulatot teremtettek. Persze ezt el is várhatjuk egy ilyen rangos eseménytől. Aki még nem járt Sensation White-on, az egyszer mindenképpen próbálja ki, milyen érzést tud adni egy ilyen buli, ha máshol nem, akkor mondjuk -talán- jövőre, ugyanitt.

 Értékelés: 8/10